Kapcsolat

Most lehet, hogy mindenki a párkapcsolatokra gondol, én viszont a kisgyerek és az őt körülvevő környezetének kapcsolatáról írok. Az, hogy egész piciként fél, tartózkodik sok mindentől és mindenkitől ismert dolog. Kezdetben a szeparációs szorongás “keseríti meg az életét”, aztán később egyre több minden, ahogyan felfedezi a világot.

A környezetéhez való alkalmazkodása, viszonyulása nagy mértékben attól függ, hogy mit tapasztal szülei viselkedésében. Ha azt látja, hogy anya fél az egértől (sajnos én betegesen félek), akkor nem biztos, hogy ez lesz a kedvenc állata. (Tudtommal az én gyerekeimnek sem ez.) Ha apa eltapossa  az apróbb bogarakat, valószínűleg ő is ezt fogja tenni, hisz MINDENT utánoz. A felnőtt minden rezdülését fogja a kisgyermek a “csápjaival”. Érzi, hogy a szomszéd nénivel anya is feszengve beszélget, apa meg nem épp rózsás jelzőket használ, amikor beszélnek róla. Sőt, még azt is elmondja, hogy hova küldené, mit tenne vele, stb.

Így van ez az óvodával is. Ha az első napokban sírva válik el a szülő (én is ezt tettem), a gyermek úgy érzi, hogy nem lesz biztonságban ott, hiszen anya sajnálja ott hagyni. Bizalmatlanná válik a tárt karok iránt, elutasítva minden felajánlott lehetőséget, tárgyat. Ha az otthoni beszélgetések során nem abban erősítik meg, hogy az oviban  jó és szép élményeket szerezhet, sőt ha még egy-két nem publikus jelzőt is aggatnak az ott dolgozókra, akkor nagyon nehéz megkedveltetni vele.  De ha azt tapasztalja, hogy kölcsönös bizalommal vannak a “felek” egymás iránt, sokkal könnyebben fog kapcsolatot teremteni gyermekkel, felnőttel egyaránt. És mi a jó neki?

Hát persze!

 

 

Vannak  olyan gyerekek is, akik az első perctől kezdve jól érzik magukat a közösségben. Sokszor láthatóan nem értik, miért sír a társuk. Sok-sok évvel a hátam mögött azt mondhatom, hogy ezekkel a gyerekekkel  nehezebb megszerettetni az ovit. Ha az első napok varázsa elmúlik – amikor még minden játék, a kispohár, a kisszék új-,  akkor jön általában a nagy felismerés: ugyanaz maradt a játék, a kispohár  a kisszék és az óvó néni is ugyanaz maradt. 🙁

 

 

Ranschburg professzor szerint az a gyermek sír az óvodai beszoktatáson, akinek “van mit veszíteni”, tehát akit otthon nem csak “növesztenek”, hanem akit nevelnek. Tehát akivel együtt játszanak, mesélnek, BESZÉLGETNEK, és nem pedig kikérdezik.

Nem véletlenül adtam ezt a szót a cikk címének. Kapcsolat=odafigyelek a másikra. Ránézek, esetleg megfogom a kezét, vele foglalkozom, érdekel amit mond.

De kérdem én: tablettel, telefonnal a kezünkben meg tudjuk ezt tenni? Ez a kérdés megér még egy cikket. Folyt.köv. (Azért, mert nagyon hasznos dolognak tartom mindkettőt.)

 

 

Leave a Reply