Mikor és hogyan jutalmazhatunk?

Valljuk be, nekünk felnőtteknek is jólesik, amikor egy-egy elismerő szóval, baráti hátba veregetéssel elismerik, hogy valamit jól csináltunk. Az óvodáskorú gyermekeknek lételeme, elemi pszichológiai szükséglete, hogy pozitív visszajelzéseket kapjon a külvilágból.

Ezek a jelzők, melyekkel illetjük a cselekedeteit, mind a személyiségük részévé válnak. Ha mindig azt hallja, hogy “te milyen rossz vagy”, akkor egy kis idő elteltével ennek a jelzőnek akar és fog megfelelni. Mindent elkövet azért, hogy a környezetében bebizonyítsa mindenkinek azt, hogy ő pont olyan, amilyennek mondják.

Nem szeretem ezt a kifejezést, ráadásul a szinonima szótár szerint is csak tárgyakra mondhatjuk azt, hogy rossz. Lássuk, mit ír  a Google eme kifejezésre, rossz= elnyűtt, elhasznált, elhordott, megviselt, rozoga, rongyos, ócska, ütött-kopott, használt, roskatag, viseltes, lepukkant, silány, kopott, értéktelen, kopottas, vacak, leharcolt, viharvert, elhanyagolt, megtépázott, rozzant, ramaty, silány, vacak, csapnivaló, szemét, hitvány, gagyi, értéktelen, tré, avétos, gyatra, ergya, ótvar, ócska, pocsék, kommersz, bóvli, borzalmas, borzadály, satnya, fabatkát sem ér, tropa, semmirevaló. Tehát nem emberi tulajdonságok, tárgyakra vonatkoztatható jelzők ezek. Ezért SOHA ne a gyereket minősítsük, a cselekedetet tegyük mérlegre (de ne patikamérlegre azért) és arról beszéljünk, ha szükséges.

Mikor jutalmazzunk?

A kisebbeket semmiképpen sem napokkal a “jó cselekedet” után, hiszen fejletlen időérzékükkel fel sem tudják fogni, hogy “ha jó leszel, hétvégén a nagyinál alhatsz”. A jutalom azonnal jár, legfeljebb pár órát késlekedhet, de még aznap tegyük meg, adjuk oda, amit megígértünk, különben hiteltelenné válunk a gyermekek szemében. Később, ha ígérünk valamit, kétkedve fogja fogadni és nem fog bízni abban, hogy valóban megkapja azt, ez által elveszti motiváló szerepét a jutalom. Pedig hát mi ösztönözni szeretnénk, hogy legközelebb is ilyen ügyes legyen, éppen így csinálja meg, stb.

Természetesen amikor nem a tőle elvárható módon tett meg valamit, akkor nem kell megdicsérni, fölöslegesen ne dobáljuk a “nagyon ügyesek vagytok!” szavakat. Egyrészt ez túl általános, semmi konkrétat nem tartalmaz arra vonatkozóan, hogy miben voltak ügyesek. Ehelyett mondjuk a gyermek nevét és tegyük hozzá, mit csinált jól, miben volt ügyes, pl. Olívia, nagyon ügyesen felvetted egyedül a pulóvered, tegnap még segíteni kellett ebben. Erre felkapják a fejüket a többiek is, el kezdik fölvenni a pulóvert magukra ahogy tudják, persze minden igyekezetért jár ugyanez. De nem mondom hangosan, hogy Tekla meg csak ül, hozzá sem kezd öltözködni, odasúgom a fülébe, hogy “szerintem ezt te is meg tudod csinálni”. Próbáld meg, segítek neked!

Mi legyen a jutalom?

Ennivaló nyilván ne, hiszen azt egyébként is meg kell, hogy kapja. Édesség? Mi lesz a fogaival? Játék? Otthon már csak dobálja, nem is játszik vele. Sorolhatnám még, hogy mik a klasszikus jutalmak, de nem teszem. Helyette írok néhány “ingyen jutalmat”, olyat, ami mindig kéznél van. Megsimogatjuk a haját, de nem úgy kapkodva, méltóságteljesen, elismerő pillantással, a kezünkben lévő báb megölelheti, a báb haja megcirógathatja az arcát, lehet jutalom-kört futni vele, játszani valamit jutalmul, feldobni, megpörgetni néhányszor, csak neki a fülébe súgni, stb.

Lehet, hogy furcsán hangzik, de tapasztalatom szerint a ma gyermekének nagy szüksége van a testi kontaktusra, az érintésre, a simogatásra. Néhányan valóban a “szeretet koldusai”. Nem a drága és értéktelen ajándékok, nem a 10. új ruha, nem az édesség teszi boldoggá a gyermeket, hanem a kétszemélyes kontaktus, a “csak rád figyelek”, “te fontos vagy nekem” érzésének közös átélése. És most nem szólok azokról a gyermekekről, akiknek egy kifli is óriási jutalom lenne, ha megkapná, míg társai az utcán dobálják szét az uzsonnára kapott jó falatot.

Leave a Reply