Mi lesz veled, gyermek?

Amikor már mindene megvan a gyermeknek (látszólag)

Vagy legalábbis úgy gondoljuk. De hát mi is az a minden? Játékok? Ennivaló? Törődés? Család? Szép ruhák? Jó szavak? Dicséret? Bizalom? Biztonság? …Szeretet?

De akkor mégis mi hiányzik? Miért nem tudnak korunk gyermekei, felnőttei egymásra figyelni? Miért nem jó az ami most, ebben a minutumban van? Miért nem tudunk a pillanatban élni, megélni, örülni, elrévedezni, konstatálni, nyugtázni, tanulságokat leszűrni, felfedezni, visszagondolni, kutatni, értékelni, megmosolyogni?

Csak kapkodjuk a fejünket a ránk zúduló információ áradatban, de az egyik hírt még fel sem dolgoztuk, máris ott az újabb, melynek mindegyike intenzív impulzusokat vált ki belőlünk. Azokat valahova nagyon mélyre elnyomjuk magunkban (nem az én dolgom, nem készítem ki magam miatta), és csak akkor vesszük észre, hogy baj van, ha azt már az orvos is diagnosztizálja: magas vérnyomás, gyomorbajok és egyéb effélék gyanánt.

És a gyermekeink persze, hogy nem képesek huzamos ideig ránk figyelni, hiszen mindenki, apa is, anya is szalad, mert ezer a dolga. Nincs idő megkérdezni, hogyan telt a nap az oviban, legfeljebb annyit, hogy evett-e rendesen. Kinek lehet felróni ezt az állandó rohanást? A mai ovisoknak ennyi idejük sem lesz majd a saját gyerekeikre? Beszélgetéseik már csak személytelenül az internet segítségével zajlanak majd? Ki védi meg őket a balesetektől, amiket bedugott fülessel, telefont nyomkodva szenvednek majd el? Műanyag kaját rendelnek majd műanyag dobozokban? Ingerülten, csak úgy foghegyről vetnek majd pár szót oda gyermekeiknek? Nem érzik majd a friss levegőn végzett fárasztó, de jóleső munka utáni vágyat és a megpihenést? Egyáltalán lesz-e még kézzel végezhető munka, ha mindent automatizálunk és robotok veszik át a helyünket a gyárakban, földeken?

Szegény utánunk jövő nemzedék, köztük a gyermekeink, unokáink… Meg kell próbálnotok lassítani. Tudatosan keresni és meglátni a szépet, a csodát. A felröppenő pillangóban, a döngicslő méhecske virágsziromba bújásában, a bárányfelhő formáinak kitalálásában, a levágott friss fű illatában, a szülői ház illatában, az ölelő karok szorításában, a szomorúság pillanataiban az egyszerre potyogó könnycseppekben, a csobogó víz hangjában, egy csodálatos harmóniában, egy gyönyörűen megöregedett ráncos arcban, egy feléd futó kitárt karú gyermekben, hűséges kutyád szemében, a párod illatában, a régi könyv szagában, a vihar előtti csendben, nyáresti békák kvartyogásában, egy gerlepár búgó hangjában, egy bámulatos hexameterben… Olyan   jó, hogy ezeket át lehet élni, ne fosszátok meg magatokat és gyermekeiteket ezektől az egyszerű de  semmihez sem fogható érzésektől!

 

Leave a Reply