Egy felháborító eset margójára 2.

A nagy botrányt kavart hír az érintett óvó néni szemével

Ahogyan én érezném magam, ha bármi olyasmivel vádolnának meg a munkahelyemen, amit nem tettem meg…

Totális kiégés. Mindent megpróbáltam, de ezek a szülők egyszerűen nem tudtak elfogadni. A gyereküket az egekig magasztalták, ebben partner voltam mindaddig, amíg a csoportban olyan magatartást nem tanúsított, hogy a társait nagyon zavarta. A gyermeket otthon folyton arról kérdezték, mit csinált az óvó néni, és nem azt, hogy te kicsi gyermekem mit csináltál ma. Elfáradtam a sok magyarázkodásba. Próbáltam a szülőknek nevelési tanácsokat adni, de sajnos abból nem kértek. Megpróbáltam megérteni őket, a helyzetüket, az odaadásukat, hogy a szemük fényének mindent meg szeretnének adni, becsülöm is ezért őket. De milyen áron szeretnék az egekbe repíteni drága kincsüket? Mások lejáratásával, pocskondiázásával? Olyan meg nem történt dolgok kitalálásával, melyekkel a becsületembe gázolnak? Ki fog engem megvédeni, ha a földre roskadok? Ki látja, hogyan szeretem, szerettem a gyermekeket, köztük Őt is, hogy mindenki egyformán fontos a számomra és ugyanazok a szabályok vonatkoznak mindenkire? Ki tudja azt, hogy többet ringattam, simogattam a rám bízott gyerekeket, mint a sajátjaimat? És azt meg pláne ki tudná, hogy mindezt szívből, igazán tettem?

Nincsenek szavak, melyekkel megvigasztalódhatnék. Nincs egy kinyújtott kéz, amibe belekapaszkodhatnék. Nem kenyerem a harc, az önvédelemben is gyenge vagyok, a hivatalos “ügylefolytatás” pedig hónapokig eltarthat, ami miatt semmi másra nem tudok gondolni. Éjjelente is csak ez zakatol a fejemben: nem tettem meg! Itt állok megszégyenítve a családom, a barátaim, a kollégáim, a világ, az Isten és főként magam  előtt. De mindaddig, amíg az “ügy” le nem zárul, tennem kell a dolgomat. Jó kedvvel, vidáman, derűs, nyugodt légkört biztosítva azoknak a csillogó szeműeknek, akikért felelős vagyok. Senki nem lát bele az én magam elé állított lelki tízparancsolatomba. Ha azokból egyet is megsértenék, magam hagynám el  ezt az életre választott hivatást. De nem sértettem meg egy parancsolatomat sem. Mások vádaskodásai miatt fogják nekem azt mondani, hogy: ennyi volt? Hiszen ezért éltem! Ezért tanultam! Ezért tettem félre annyi eseményt az életemben, hogy mindig lelkiismeretesen fel tudjak készülni! És szívvel, őszintén, szeretetből tettem! Mindezt miért?

 Ártatlan vagyok és a végsőkig elmegyek, hogy ezt bebizonyítsam!

2 hozzászólás

Leave a Reply