A kisfiad ha felnő, akkor is a kisfiad marad

Zuhanórepülés a nagybetűs Életbe. Nekik sem könnyű, mármint a gyermekeinknek, de hogy a szülőknek milyen nehéz, ahhoz fogható érzés nincs. 

Amíg kicsik voltak a gyermekeim, mindig az adott koruknak megfelelően “izgultam” azokért a dolgokért, amikbe belevágtak. Ha bicajozni tanultak, mellettük voltam, amikor görkorizni tanultak, igyekeztem elkapni őket, nehogy nagyot bukjanak. Aztán jött a “tudok én már” korszak, és el kellett hinnem, hogy tényleg tudnak már, mert bebizonyították.

Minden kornak megvan a maga nehézsége. A hozzám hasonló túlaggódó, túlféltő anyukák élete nagyon keserves. Nem mi döntjük el, hogy mennyire lovalljuk bele magunkat egy jófajta kis aggódás-spirálba, hanem a körülmények. Azt is mondhatnám, nem én tehetek róla, hogy így vagyok összerakva. Kiskorban is azt hisszük, hogy ennél nehezebb már nem lehet, hiszen a gyermekbetegségek, a kicsikre leselkedő veszélyek miatt megalapozottnak hisszük  aggodalmunkat.

Amikor iskolások lettek, tettük az elővigyázatos lépéseket minden szinten. Talán túlféltve, túlaggódva, ezzel jó nagy terhet rakva a vállukra. A mobiltelefonok beszerzésével a távolsági póráz is meg lett oldva, ami kicsit javított a helyzeten, de ha valami miatt nem vették fel a telefont, akkor nagyobb volt a pánik, mint annak előtte.

Régen az anyák háborúkba, frontra engedték el a fiaikat.  Ők mit érezhettek? Hogyan aggódhattak, ha én egy viszonylag nyugalmas békeidőben halálra féltem őket?

És most, mikor messzire utaznak, az állomásokon nézem az ölelkező szülőket és gyermekeiket, aggódó szemüket, az utolsó jókívánságokat kimondó, könnytől fulladozó anyákat, a remegve integető kezeket, az apák hátlapogatós ölelését, majd a semmibe meredő tekinteteteket. Elment. Mindegy, hogy vonattal, vagy autóval, vagy repülővel… Nincs itthon. Már nem minden napos részese a családi történéseknek. Üres a szobája. Szépen rendbe rakva várja, hogy ismét élettel teljen meg a kis kuckó. Nem szeretek a szobába benézni, amikor ez a mozdulatlan, kínos rend és csend uralkodik. Régebben korholtam őket, hogy ha széthagyták a cuccaikat, de most még a rendetlenségnek is nagyon tudok örülni, amikor megérkeznek és megtelik minden bőröndökkel, táskákkal. Kit érdekel, hány órakor érkeznek, hogy éjfélkor esszük meg a meglepi csokikat, és hajnalig beszélgethetünk? Kit érdekel bármi is, amikor itthon vannak és úgy teszünk, mintha semmi sem változott volna?

De mindannyian tudjuk, hogy ez nem így van, mert minden megváltozott. A napi beszélgetések sem pótolják azt az érzést, amit a fizikai jelenlétük ad. Nem látom, kikkel találkozik, mit csinál, benyelte egy nagyváros mindenestül őket. Csak imádkozni tudok azért, hogy elkerülje őket minden baj. Még mindig megkérdezem esténként, hogy ettél-e rendesen, pedig már többször mondták, hogy bizony nem halnak éhen.

Ha újból kezdhetném a nevelést, nem lenne fontosabb a mosogatás, a főzés stb., mint ők. Mindent utoljára hagynék, ők lennének az elsők. Már felnőttek, de a családi társasjátékok még mindig nagyon szuperek. A felnőtt gyermekeim ugyanazok nekem most is, mint kiskamasz korukban voltak. Ezért volt ma reggel is habos kakaó! Régebben a vasárnap esték a tanulásról, a tornacucc és társai bepakolásáról szóltak. Mostanság a vasárnap esték aggodalommal teliek, szomorúak és üresek, mert elmennek, visszamennek a saját kis életükbe. Párommal csak a telefont figyeljük, mikor jelzik, hogy ok, minden rendben, megérkeztem. Hogy ne lássam az üres szobákat, inkább bezárom az ajtót…

Leave a Reply