Lassan a testtel! :D

Ha életed hivatásában 30-40 éve vagy, vagyis ennyi ideje vagy óvó néni,

akkor biztosan találsz a leírtak között néhány dolgot, ami rád is passzol. Ne keseredj el, nem vagy egyedül. Veled vagyok! 😀

Reggelente kell pár perc, amikor felébredsz, és még csukva van a szemed, hogy ráébredj arra, ki vagy, milyen nap van, délelőttös vagy-e, katapultálnod kell-e az ágyból, vagy nyugodtan oldalra fordulva legördülhetsz, hogy a derekad ne érezze meg azt, hogy elfelejtetted, hány éves vagy.

Elindulsz az oviba pár perccel hamarabb, hogy biztosan beérjél, mert mi abban szocializálódtunk, hogy munkakezdés előtt tíz perccel ingben-glóriában, legjobb fizimiskánkban jelen legyünk.

A dekoráció plafonra varázslásánál meggondoljuk párszor, hogy másszunk-e fel a létrára, vagy várjuk meg a segítséget, aki éppen úgy repül a magasba, mint mi tettük pár évvel ezelőtt.

Az udvaron a versenyfutásnál már csak az indítás a szerepünk, mert úgyis lehagynak a gyerekek.

Az énekeket néha egy kvinttel, rosszabb napokon egy oktávval mélyebben kezded, és csak hallgatod, hogy dörmög melletted a csoportod. Ha nincs kéznél az abszolút hallásod, vagy a furulyád, legalább a jó hallású gyerekeket hagyd érvényesülni, majd ők vezetik a csoportot az éneklésben.

Mesélés közben néha elfelejted a legszebb fordulatot ugyanúgy mesélni, mint előző nap, ezért rád szólnak a gyerekek, hogy kihagytad azt, hogy a királylány… Ez sajnos előfordulhat olyan versekkel, mondókákkal is, amit 6728 -szor elmondtál már.

A körülötted álló gyerekek között nem találod Emmácskát, többször mondod a nevét, és ő mindannyiszor mondja, hogy itt vagyok, mire észreveszed, hogy ő áll  közvetlenül melletted.

Egy-egy hosszabb szünet után az érkező gyerekeknek nem jut eszedbe a keresztneve, ezért behelyettesíted mindenféle cuki jelzővel: aranyoskám, tündérkém, napocskám, lelkecském, királylányom, hercegem, csillagom, stb.

Mielőtt leülsz mesét mondani, háromszor is meggondolod, hogy milyen pózban kucorodsz a szőnyegre, mert ha nincs jelen a csoport legerősebb legénye, ki fog akkor talpra állítani? És azért már csak nem kecmeregsz fel úgy, mint egy hátán kapálózó bogár a gyerekek szeme láttára?!

Egy mindennapos mozgás után, vagy egy “nagytesi” után főleg, ha kiscsoportod van – és mindent meg akarsz nekik mutatni – másnap olyan izomlázad van, mintha lefutottad volna a fél maratont.

Pedig járunk jógázni, pilatesre, kocogni, valaki még a futásra is rávetemedik, hogy ruganyosabbak maradjunk. A boltban kizárólag csakis szemüveggel (ez azért van, mert délutános műszak alatt a sötét csoportszobában hunyorogtál a dokumentáció írásakor és a másnapi eszközök nyírásakor, eszedbe se jutott kislámpát bevinni évekig), de elolvassuk az aminosavakat és a káros zsírokat a termékeken, próbálunk egészségesen élni. Este már a tyúkokkal lefekszel, aztán forogsz százat az ágyadban, mint a grill csirke, eredménytelenül. (Se meg nem sültél, se el nem aludtál.)

És még nem beszéltem, de szégyenlősen szót ejtek életünk természetes velejárójáról, a klimaxról. Nem elég, hogy nem jut eszedbe a mese folytatása, de közben úgy elkezdesz izzadni, mint a kacsa, a légszomjad pont olyan, mint mikor 8 hónapos terhesen meséltél és nem volt elég levegő a kisszéken ülve…

Mindezt mosolyogva teszed, mert szereted minden együtthatójával ezt a csodálatos időszakot, a gyerekeket és velük mindent. Pedig már a B oldal forog (Hadházi), sajnos. 🙁 De várjuk a csodálatos unokák megérkezését, minden örömteli pillanatát az életnek, mert ki tudja meddig…

 

Leave a Reply