“Szelidíts meg engem!”

Az évről évre nehezedő gyermek-esetek sokasodnak. Egyre inkább azt tapasztalom, hogy nincs átlag gyermek, hiszen X-nek sokkal jobb a hallása társainál, Z sokkal jobban terhelhető mozgásban, G-nek egyáltalán nem átlagos a családi háttere, B-nek éppen most szabadult az apukája, C-nek beilleszkedési problémái vannak, stb.
Évekkel ezelőtt egy gyönyörű kisfiú is a csoportunk tagja lett. Korábban egy másik óvodába járt, ahová nem tudott beilleszkedni, ezért a szülők úgy döntöttek, hogy váltanak. Nagyon jó partneri kapcsolat alakult ki a szülők és óvodánk között, minden problémára közösen próbáltunk megoldást találni. Az óvodai rendezvényeken aktívan részt vettek,   minden lehetséges módon támogatták az intézményt. A gyermekre irányuló hosszú, évekig tartó vizsgálatok (pszichológus, gyógypedagógus, stb.) végül kimondták: pervazív fejlődési zavarban szenved, autista. Láttam, éreztem, tapasztaltam, hogy Ő sokkal nagyobb mértékben tér el az átlagtól. Egyre több szakirodalmat olvastam, napi problémáinkról folyamatosan konzultáltam óvodánk gyógypedagógusával, fejlesztő pedagógusával, vezetőjével. Nyújtogattam a kezem a mélyvízből, hátha valaki megragadja és segít.

Időközben már-már sajnáltam, hogy nem fejlesztő pedagógiát végeztem a szakvizsgás képzésen, helyette a zenei nevelés legújabb módszertanát ismerhettem meg. Szinte minden reggel sírva, cumival a szájában, pelussal a kezében érkezett, egy vagy két felnőtt noszogatta a csoportszoba felé.

“Gyere, játsszál velem!  … Olyan szomorú vagyok…

Nem játszhatom veled. Nem vagyok megszelídítve.”      Rendszerint ilyenkor megállt az élet a csoportban. A gyermekek megszeppenve hallgatták szitkozódásait, riadtan nézték dühkitöréseit, ahogyan a székeket feldönti vagy más tárgyakat eldob.

Napközben gyakran az asztal alatt tartózkodott, a mindennapos áhítatok csendjébe botrányos dolgokat kiabált be, a gyerekek pedig várták, figyelték a mi pedagógiai válaszainkat, reakcióinkat.

A szakemberek tanácsait megfogadva rendszeresítettünk egy óvodai füzetet, melybe  belerajzolta a sírós vagy nevetős fejecskét annak függvényében, hogyan érkezett az óvodába. Ez nagyon hatékony visszatartó erőnek bizonyult a kitörések megelőzésére. A hasonló problémákkal küzdő gyermekeknek állandó és szigorú szabályok között kell élniük – mondták a szakemberek, a mindennapokban azonban a kompromisszumos megoldások tűntek üdvözítőnek. Én elmondtam a napra vonatkozó tervemet, játék ajánlásaimat, ő elmondta, mi az, amibe szívesen bekapcsolódik. Ez segített élhetőbbé tenni a mindennapokat.

Két kis áldozatkész barátnője mindig jobb belátásra akarta bírni, gyakran emiatt bántotta is őket, de a két pici lány állhatatosan próbálkozott mindvégig. A feszültségek oldásában sokat segítettek “rongybarátaim”, a bábok, melyeket a nap bármely szakában használhattam. Saját kitalált történeteimmel,  figyelemáttereléssel, humorral megszámlálhatatlan konfliktust előztem meg.

Hangsúlyos szerepe van csoportunkban a zenei nevelésnek, a furulya mindennapos kellékem. A meséket a magyar népmesék szignáljával kezdtem és fejeztem be. Eleinte zavarta  a furulya hangja, később már ő kérte, hogy játsszam kedvenceit a hangszeren. Csoportunkban a gondolkodtató játékok, a találós kérdések, barcohba, stb. igen kedveltek voltak, Ő ezekben  tudott igazán kiteljesedni.

A kisfiú nagyon jó szülőket kapott az Úrtól. Mindenben segítik, megértik a problémáit, szeretettel veszik körül minden pillanatban. A gyermek kiszámíthatatlan viselkedése miatt együtt izgultuk végig a fellépéseket, műsorokat, mert rendszerint az utolsó percben döntötte el, hogy részt akar-e venni, vagy sem. Egy  ünnepségen a színpadra vonulás után középre szaladt, és hasra vetette magát a fehér öltönyében. Csendben odamentem hozzá, felkaroltam, és néhány szeretet-szót súgtam a fülébe, majd minden ment gördülékenyen tovább. Az anyák napi ünnepségen zavartan futott egy kört, majd kérte édesanyját, hogy öltöztesse vissza ünneplőből utcai ruhába.

A kisfiú hihetetlenül gazdag, árnyalt szókincsével, tájékozott, korát messze meghaladó ismereteivel (mértékegységeket tudott váltani, ismerte az órát, időfogalma kialakult, írásban végzett összeadást, országok zászlóit ismerte, stb.), mindent megjegyző kis fejecskéjével hamar a csoport és az óvoda kis tudósává vált. A Föld napján nagyszerű kiselőadást tartott az egész óvodának a kontinensekről, óceánokról, azok élővilágáról, a Naprendszerről. Lerajzolta Földünk térképét, irányította a gyermekeket, feladatokat adott mindenkinek, ki mit színezzen ki, stb.  Kedvenc témái a vulkánok voltak, rendszerint az otthonról hozott könyvéből kellett felolvasni neki. Az egyszer hallott számadatokat a bolygókról azonnal megjegyezte.

Folyamatos volt a differenciálás: a % jel, a Celsius fok jele, a mértékegységek rövidítése között. Négyjegyű számok helyi érték szerinti leírása sem jelentett neki gondot. Játékidőben gyakran kérte, hogy diktáljak neki számokat, és ő leírta. Megmosolyogtató volt a látvány, ahogy a cumit kiveszi a szájából, és mond valami hiteles számadatot az éppen aktuális sajnálatos nepáli földrengésről.

A közösen készített évszaknaptár, időjárás- és napszakóra állandó üzemeltetője lett. Az egyszerű ovis feladatok nem érdekelték, nem kötötték le, a tevékenységekbe akkor kapcsolódott be, amikor szerepvárományos volt, pl. körjátéknál. A délutáni csendes pihenő alatt a földrajzi atlaszt bújta, el kellett olvasnom a zászlókhoz tartozó országok nevét, ő lerajzolta, kiszínezte és bevéste okos kis fejecskéjébe.

Elérkezett az óvodai búcsúzás napja. Egyetlen próbán sem vett részt (tudom, nem helyes, hogy próba, meg műsor, de mindenütt így készülnek, mert erre van igény…), mégis mindent végigjátszott velünk azon az utolsó, meghitt ünnepségen. A szülőket, nagyszülőket kértem, hogy az első sorban üljenek le, ha mégis nagy rendbontást csinálna, ültessék le maguk közé. Láttam szemükben a könnyet, éreztem szívükben az aggódással teli büszkeséget, hogy Ő is beállt a többi közé. Bár minden ember úgy gondolta akkor és ott, hogy ő megannyi  társával együtt egy külön meg nem értett világ, de mi már mindketten tudtuk, hogy régóta játsszuk a róka és a kis herceg történetét.

“Sok-sok türelem kell hozzá  Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz.” És egyre közelebb kerültünk egymáshoz, valami láthatatlan szál két végén lógtunk kezdetben, de ez a szál idővel egyre erősebb lett,  és rövidült közöttünk.

Iskolaérettségi kritériumok?

Az a kérdés, hányadik osztályt kezdje (?), miközben a pelust szorongatja, és nem akar az ágyra feküdni, csak a földre.

Magamban sokszor morfondíroztam: miért nem – vagy csak érintőlegesen – kaptunk mi az átlagtól eltérő gyerekekhez megfelelő képzést? Miért nem épül az óvodapedagógusi alapképzésbe az autistákkal való bánásmód módszertana, tudománya?

Többször gondoltam fellengzősen arra, hogy már nincs olyan  problémás eset, mellyel ne találkoztam volna, de ez nem így van. Folyamatosan érkeznek az újabb gondokkal küzdő gyermekek, akik megsegítése a mi hivatásunk, elköteleződésünk az iránt, hogy megértő szeretetünkkel alakítsuk személyiségüket, fejlesszük érzelmeiket, értelmüket, személyre szabott bánásmóddal segítsük eligazodni őket ebben a bonyolult, problémákkal terhelt világban. Ehhez szinte naponta olvasni kell azokat a pedagógiai innovációkat, melyek gazdagítják módszertani kultúránkat, segítenek a mindennapok tervezésében, szervezésében, élhetésében.

Szerencsés ember vagyok, mert él bennem a vágy, hogy megkeressem és megtaláljam minden gyermek lelkéhez a kulcsot, a hozzá vezető utat.

Sokáig kerestem rendületlenül, kétségbeesetten az ő kulcsát, s néha úgy éreztem, megtaláltam, de beletörtem a zárba. Az utolsó együtt töltött nap után úgy éreztem, mindvégig a kezemben volt, ki-bejárt a zárban, csak én a türelmetlenségem miatt nem vettem észre.

A kulcs: szeretet, megértés, elfogadás, befogadás, csak őrá figyelés… Aztán vége, elválnak útjaink.

Rózsákkal kardoztunk mindketten. Néha csak a harmatcseppeket láttuk a fegyverünkön, volt hogy éreztük az illatát is, előfordult, hogy a tövisek felsértették lelkünket, de végül a virággal vettünk búcsút egymástól.

Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít.” Máig nem tudom eldönteni melyikünk volt a róka, és melyikünk a kis herceg.

Az idézetek Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg című regényéből valók

Leave a Reply