Mindjárt legördül (vagy fel) a függöny

Lassan elközeleg az év vége, és ilyenkor aztán igazán bele kell húznia minden óvó néninek. (Nem mintha egész évben nem ezt csinálnánk, de azért a 8., 9. hónapot már “nehezebben viseljük”.) Itt az év végi hajrában mit teszünk? Lássuk röviden:

Műsort szerkesztünk, tervezünk, verseket keresünk, írunk, átírunk, megtanítunk, zenét keresünk, táncot koreografálunk, tánchoz eszközt készítünk, varrunk, varratunk. Mesét keresünk, átírunk párbeszédes formába, díszletet tervezünk, ilyenkor lesz belőlünk a legjobb szakmunkás, hiszen egy ablakkeretből máris palota lehet, vagy egy kidobott hűtőgép dobozból kacsalábon forgó palota. Meghívót, ajándékot készítünk az anyukáknak, nagymamáknak, meghívót készítünk az évzáróra, búcsúzóra, ovis emléket készítünk, tarisznyát varratunk, díszletet készítünk, hátteret varázsolunk… és mindeközben nem áll meg az ovis élet, hiszen a betervezett feladatokat is meg kell valakinek valósítania.

Hogy fogytán az erőnk, energiánk, még véletlenül sem mutatjuk, hiszen az óvónők a legkeményebb nők, mert MINDIG MINDENT megcsinálnak, ami rájuk lett bízva. Mindeközben a láthatatlan varázspálcánk év végére már veszít erejéből, és többször is el kell neki mondani a varázsigét, hogy végre valami legyen.

Mindjárt itt a búcsú ideje, és szerintem nem járok messze az igazságtól, ha azt gondolom, hogy a mi  túlontúl empátiás, érző lelkünknek legnagyobb fájdalma az, amikor az éveken át dédelgetett, szeretgetett kis csemetéinktől búcsút kell vennünk. Persze, tudom, hogy ez öröm is egyben, mert megértek az iskolára, és  jövőre az új csoport minden pillanatban feledteti a mostani szomorúságot, de ŐK már nem lesznek a mieink többet. Azt hiszem, egyetlen életkorban sem fonódnak úgy a lelkek össze, mint ovis korban. Én nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt megélhetem. Soha nem felejtem el a könnytől csillogó kis szemeket, a belém kapaszkodó kis kezeket, a kétségbeesett, vagy örömtől hangos  kéréseket, kérdéseket, a sok élményt, melyet ezek a kis emberek velem együtt éltek meg. Nekem ennyi elég ahhoz, hogy újból és újból nekifeszüljek egy-egy  emberpalánta lelakatolt kiskapujának, ami egy bezárt lelket rejt, hiszen ott belül a szeretet lakik.

 

Leave a Reply