Elbúcsúznak a nagyok

Mindenki életében elkövetkezik a nap, amikor elbúcsúzik az óvodától.

Hogy kinél milyen érzelmeket váltanak ki a visszaemlékezések, milyen “nyomot hagyunk” a gyermekek lelkében, azt leginkább magunkon tudjuk tesztelni.

Az én ovis éveimből a dajka nénimre emlékszem vissza a legszívesebben. A partvisa mindent látott és hallott, ezért az egyszerű takarító eszközt mi már akkor fetisizáltuk azon egyszerű oknál fogva, hogy délutáni alvásnál a csoportszoba sarkába támasztotta, és a partvis név szerint megsúgta a fülébe, hogy ki mocorgott, ki nem feküdt rendesen, netán beszélgetett. Csontos-eres kezével sokszor megsimogatta buksimat, amire hálás szívvel emlékszem vissza és köszönöm neki. Köszönöm az óvó nénimnek, hogy érdemesnek tartott arra, hogy a búcsúzón szólót énekeljek (Kender, kender, de szép tábla kender.. ) és vezessem a csoportot.

Az óvó nénim egyszer megengedte, hogy belefújjak a furulyájába (az enyémek nem kérdezik, megteszik). Talán ezért tartok Zeneovit ma is az érdeklődő gyermekeknek. Arra már nem emlékszem, hogy miért rándult néhány felnőttől görcsbe a gyomrom, és mitől simult ki, csak az érzésre, hogy kellemeseket, vagy félelemmel telieket váltottak  ki belőlem.

Remélem a most búcsúzó gyermekek kellemes emlékeket őriznek majd, és kisimul a lelkük, ha visszagondolnak ezekre az évekre. Akkor már semmi sem volt hiába való. Megérte.

 

Leave a Reply