Amikor a pedagógus és a gyermek érzi magát kellemetlenül

Néhány szülő olyan nem kívánatos helyzetbe hozza gyermekét az által, hogy nem kellően gondoskodik róla, hogy az mind a társainak, mind a pedagógusoknak nagyon kellemetlen. Arra gondolok, amikor a kisgyermek nem éppen a legtisztábban, nem megfelelő ruházatban érkezik az óvodába. Sajnos ez nemcsak a felnőtteknek, de a gyermekeknek is feltűnik még a legnagyobb diszkréció mellett is. Hiszen nekik is meg kell fogni a társuk kezét akár körjátéknál, sétánál, stb., akinek lenőtt és piszkos a körme. Többször levágjuk az óvodában a körmüket, de ezzel a probléma nincs megoldva csak elodázva, hiszen egy hét múlva  ez újból esedékes. (És most nem szólnék a súlyosabb esetekről fejtetvesség, rüh, stb.)

Ha nem tiszta a gyermekek ruhája, testi higiéniája nem megfelelő, szintén nehezebben teremtenek vele kapcsolatot a gyermekek. Hogyan is várhatjuk el azoktól, akiket otthon arra nevelnek, hogy igényesek legyenek magukkal és a környezetükkel szemben is, hogy szívesen közeledjenek egy olyan gyermekhez, akit nem gondoznak megfelelően a szülők? Nekünk óvónőknek az a feladatunk, hogy próbáljuk elfogadtatni egymást kölcsönösen. Előfordul, hogy a kisebbek még nem veszik figyelembe a fent említetteket, de ahogy cseperednek, egyre szembetűnőbb lesz a különbség, amit nem szabad megláttatni, érzékeltetni, de sajnos látszik és érzékelhető. Hogyan kérjük meg a gyermekeket arra, hogy segíts a társadnak, ha látjuk, hogy egyáltalán nincs ez kedvére? Hiszen az ő hozzáállását is tiszteletben kell tartanom és nem erőltethetek rá semmit.

Úgy gondolom, nagyon nehéz ezeket a helyzeteket úgy megoldani, hogy minden fél elégedett legyen. Roppant kellemetlen egy szülőnek felhívni a figyelmét arra, hogy fürössze meg a gyermekét, ne járassa egy hétig ugyanabban a ruhában, varrja meg, ha kiszakadt, váltsa ki a gyógyszert, ha beteg, stb.

Kényes téma ez. Mondhatjátok, hogy azért van a jelzőrendszer, hogy tegyük meg a jelzést az illetékesek felé. Természetesen ha odáig fajul a dolog, általában ez a vége a történetnek. De sajnos az a tapasztalat, hogy amint kikerülnek a látószögünkből (pl. nyári hónapok), súlyosbodik a helyzet. Számunkra érthetetlen dolog, hogy néhányan úgy vállalnak gyermeket, hogy nem érzik az életre szóló szeretet, gondoskodás és elköteleződés jelentőségét. Nem látják, hogy nap közben a gyermek emiatt frusztrált, hogy elsőnek fekszik le délután, nyakig betakarózva, hogy ne lássuk a zokniján éktelenkedő óriási lyukat? Hogy olyan gyorsan pisil, nehogy véletlenül lássuk, hogy egy hete ugyanaz az alsó van rajta? Ezekért szégyenérzetünk van nekünk, akik látjuk, a gyermeknek, aki átéli, viseli, a szülőknek pedig magabiztos fellépésük és jogaik vannak. De ne ragadtassuk el magunkat túlságosan, nézzük, milyen megoldások lehetségesek.

Mi az, amit intézményes keretek között teszünk ezekért a gyermekekért? Sokszor sokkal többet, mint a saját családja. Felvarrjuk a gombját, levágjuk a körmét, megvarrjuk a ruháját, váltóruhát hozatunk a többi gyerekkel nekik is, kielégítjük testi és lelki szükségleteiket, amiket elsősorban a családban kellene, hogy megkapjanak. Tesszük a dolgunkat a tőlünk telhető legjobban, ki-ki lelkiismerete szerint. Néha bizony elfáradunk, elkeseredünk. Szerintem ez is természetes velejárója ennek a mai “mindent elvárunk tőletek”-nek. A legnagyobb problémám az, hogy ezeket a szülőket is mi neveltük. Valamit elrontottunk, de nem hiszem, hogy ez kiderül még a hátralévő munkában töltött 12 évem alatt. Nyugdíjas koromban meg  lesz bőven időm gondolkodni ezeken a dolgokon… hátha megfejtem a titkot.

Sok kitartást kívánok ehhez a nehéz munkához minden lelkiismeretes óvó néninek!