Petike-mese

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, akit Petikének hívtak. Oviba járt, de sajnos nem voltak barátai. Egyedül, magányosan játszott, senki nem adta oda neki a játékokat, amiket kért, nem akarták megfogni a kezét, ha sétálni indultak. Szomorúan ébredt azon a reggelen is. Anyukája sürgette a reggelizéssel, öltözködéssel, nehogy elkéssenek az oviból.

Petike ekkor elkezdett sírni, és azt mondta:

– Anya, én nem akarok menni az oviba, mert ott nem játszik velem senki. Soha nem adják ide a játékokat, amiket kérek.

– Hogyan szoktad elkérni a gyerekektől a játékokat? – kérdezte az anyukája.

– Azt szoktam mondani, hogy “Add ide!”- válaszolt Petike.

– Hm, hát ez lehet a baj! – mondta az anyukája. Elmondom neked azt a két varázsigét, amit nekem is az anyukám tanított meg. Ha ezeket fogod mondani, biztosan odaadják amit szeretnél, és lesznek majd barátaid is. Nagyon könnyű megjegyezni őket, de sokkal nehezebb mindig kimondani, ha szeretnél valamit. De én tudom, hogy te okos kisfiú vagy, és mindig eszedbe fog jutni. – és megsimogatta szomorú szemű kisfiát.

– Mondd már anya, mi az?

– Az első varázsige: “kérem szépen”, a második: “köszönöm szépen”.

– Hiszen ezt könnyen meg lehet jegyezni, te is mindig így mondod, anya! – kiáltott fel Petike és azonnal vidámabb lett a hangja is.

– Na gyere, siessünk, mert elkésünk! – sürgette az anyukája.

Az oviba vezető úton Petike arra gondolt, hogy ma biztosan kipróbálja a varázsigéket. És akkor Dani oda fogja adni a traktort, Ádám pedig beveszi majd az építők csapatába.

Sietve elköszönt az anyukájától, megkapta az oviba engedős puszit a homlokára is, és bement a csoportjába. Elég későn értek oda, már minden gyermek ott volt és játszott. Dani éppen beparkolt a piros traktorral. Petike odatelepedett mellé a szőnyegre és azt mondta: – Kérem szépen Dani a piros traktort! – és még azt is hozzátette: – Légy szíves!

– Dani ámultan nézett Petikére és közben odanyújtotta neki a traktort. – Tessék. De majd nekem add vissza, kérlek! Petike magához szorította a piros traktort. Pörgette a kerekeit, és akkor eszébe jutott a második varázsige, odaszaladt Danihoz és mondta: – Köszönöm szépen!

Dani mosolygott rá, és együtt mentek garázst építeni a járműveknek. Az óvó néni hallotta, hogy Petike milyen szépen kérte el a játékot és kérte a gyerekeket, hogy figyeljenek egy kicsit Petikére, mert elmondja a varázsigéket nekik is. Peti boldogan tett eleget a kérésnek. Annyira örült, hogy mindenki ráfigyelt azért, amiért az anyukája megtanította a varázsigéket. A tízórai után sétálni indultak. Dani is, Karcsika is, Vendel is az ő kezét szerette volna fogni, végül az óvó néni azt mondta, hogy Petike válasszon a három gyerek közül. Hát persze, hogy Danit választotta. A délutáni pihenő alatt azt álmodta, hogy meséli az anyukájának az oviban történteket. Amikor kinyitotta a szemét, édesanyja ott állt mellette és simogatta az arcát.

– Milyen napod volt, kisfiam?

– Peti felugrott az ágyból, gyorsan összehajtotta az ágyneműjét, odavitte a dadusnak, hogy tegye a szekrénybe és az anyukája nyakába ugrott. Hazáig mesélte, hogy a varázsige miatt barátok lettek Danival, együtt sétáltak, homokoztak, fogócskáztak. Otthon vacsora közben mindent elmesélt apának is. Ő pedig az ölébe ültette a kisfiút, és azt mondta neki: – De érdekes! Nekem is pont ezt a varázsigét tanította az anyukám, amikor ovis voltam! Ezen jót nevettek mindannyian. Fürdés közben Petike kérte sípolós kacsáját. – Kérem szépen a locsi-kacsát apa! Apukája bedobta a vízbe a kiskacsát, és a nagy fröcskölések közben mindketten jókat nevettek.