Hol van a dadus? Kérdezte a minap tőlem az egyik kisóvodásom. Valószínűleg elfelejtette, hogy már az ünnepélyes évzárón elbúcsúztattuk a dadust, mert nyugdíjba ment. Nagyon hiányzik a gyerekeknek, többször is kérdezik, hogy miért nem jön. Igen, a dadus nekem is hiányzik. Jó erőben ment el az oviból, nagyon szerencsés, hogy így megérhette a nyugdíjat. Nem kérdezett, cselekedett. Vigasztalta velünk együtt a szomorú gyerekeket, észre vette, ha valakit bánt valami, magához vonta és nem kérdezett csak megnyugtatott. Nem kérdezett, hogy mit segítsen, hiszen látta, hogy festékes a terítő, hogy a festőpólót kell éppen ráadni az érkező alkotni vágyó kisgyerekre, vagy két székkel kevesebb van az asztalnál, esetleg a kivágott forma nem lett elég, mert munka közben elszakadt pár.  Nem kérdezett, ha bárkinek szüksége volt valamire, észre vette és azonnal segített. Gyakran azokat a dolgaimat is a kezembe adta, amire már én sem emlékeztem, hogy hova tettem. Ő emlékezett. Ha túlságosan mélyre ástam egy megoldandó feladat előtt a lelkemben, ő segített. Megkínálta a gyerekeket “csak úgy, mert biztosan éhes, hisz nagyon korán jött ma”. Lefektette, betakarta, dörzsölgette a fájós lábakat, osztotta a repetákat, leleményességével mindig meg tudta lepni a gyerekeket és minket valamivel. Az ünnepségeken a keményített, vasalt néptáncos ruhákat, a mindig patyolat csoportszobát neki köszönhettük. néha még az otthonról hozott nem egészen tiszta babáknak, plüssöknek is szorított helyet a mosógépben. Ölbe vette azokat a gyerekeket, akiknek az az én négyszemélyes ölemben már nem jutott hely. Mindenki nagyanyója volt, de mostmár leginkább csak az ő unokáinak az.

Szomorúak lehetnénk emiatt, de inkább örülhetünk, hogy valaki jó egészségben megéri a nyugdíjas éveit. Hiányzik, de helyette a friss, fiatal dadus tüsténkedik, ugyanolyan lelkesedéssel, mint Ő. Nem csoda, hisz tőle tanulta, hogy nem kérdezni, cselekedni kell az oviban. És mivel fiatal és erős, nagyon sok gyereket elbír ő is… mindenki nagy örömére.