Nem elírás, a zéneklésről írtam.

Miről is lehetne írni a zene világnapján, mint az ovis- énekről? Az énekről, ami szerencsére mindig és mindenhol “elővehető”, bárkinek és bármilyen apropóból adható ajándék. Egyszerűen azért, mert az éneklő hangszerünk mindig velünk van (leszámítva azt, amikor jól meg vagyunk fázva és egy hang se jön ki). Mint minden másban, ill. semmiben sem, ebben sem egyformák a gyermekek. Az otthonról hozott zenei értékek, akárcsak az irodalmi értékek a családból gyökereznek. Amit gyakran hall a gyermek, az tetszik neki, mert ha a tálcán nincs más, eszi, nem eszi, nem kap mást, így válogatni sem tud miben.

Múltkor komoly zenét hallgattunk. Kértem őket, figyeljék meg, milyen hangszereket hallanak a zeneműben. (Naná, hogy Vivaldi: Négy évszak, ősz tétele szólt. Mikor hallgassák meg  ezt a gyönyörűséget, ha nem akkor, amikor az őszi napsugarak cirógatják a kis arcocskákat, miközben hallgatjuk a zenét?) És tudjátok mi volt az első válasz a hangszerre? A CD lejátszó. Mint hangszer.

Korábban nézegettünk hangszerekről képeket, megneveztük azokat, néhányan felismertek egyet-kettőt, legtöbben természetesen az én barátomat, a furulyát. Mindkettőt, mert alt furulyán is szoktam játszani dalokat. A gyerekek arca leírhatatlan volt a zenehallgatás alatt. Átitatódtak a dallamok adta gyönyörűségtől, ringatóztak, néhányan táncoltak, forogtak. Nem tudom, hogy a KOMOLYZENE szó tette-e velük ezt a nagy megkomolyodást arra a kis időre, vagy a zene nyelvén való kommunikáció, de jó volt nézni, ahogyan átadják magukat az élménynek. De jó lenne, ha ez sokáig így maradna! Ha felnőtt korukban is szívesen hallgatnának igazi zenei értékeket, zeneműveket, kóruséneket, népdalokat… Hátha most ültettem a fülükbe a bogarat, nem lehet tudni…