Érthetetlen és értelmetlen

Ranschburg Tanár úr szerint sok szülő nem tudja elfogadni a gyermekét, aki nem az elvárása szerint érkezik a családba. Ha hamarabb születik, mint azt tervezték, vagy fiút vártak és kislány érkezik helyette, netán nem olyan képességekkel bír a gyermek, mint amilyet a szülők “beleálmodtak” az életükbe. Mindezek a professzor szerint azt jelentik, hogy nem azzal a “puttonnyal” kell leélni az életüket a szülőknek, amelyikkel szerették volna. Ez megannyi érthetetlen dolgot megmagyaráz azok számára, akik nem ismerik a szülők várva-várt kívánalmait a gyermeket illetően. Mi, palántákkal foglalkozó pedagógusok nem képzeltünk és nem vártunk el semmit attól a kis embertől, akit ránk bíztak munkánk során. Amikor bekerül  egy közösségbe, néhány adaton és az anamnézis lapon feltüntetett fontos dolgokon kívül semmit nem tudunk róla. Érzékeny csápjainkkal azonban hamar “letapogatjuk” a gyermek lelkét, és fény derül mindarra, hogy megfelel-e annak a kis jövevény, akit vártak, vagy sem? Megértik-e őt a problémáival,  elfogadják-e mindenestül, ahogy van, vagy sem? Úgy szeretik és értékelik, amilyen, vagy sem? Milyen zsinórmértéke van a családban gyökerező szeretetnek, elfogadásnak, mennyire jelent meleg, puha fészket az? Mennyire vágyik a gyermek otthon lenni és mennyire szeretné a szülő maga mellett tudni gyermekét? Miket és hogyan beszélnek meg együtt? Zsarnokoskodó gyermeket, vagy szeretni tudó, megértő embert nevel? Milyennek képzeli el a szülő 10 év múlva a kisgyermekét?

A legnehezebb ebben a dologban az, hogy a szülő-gyermek kapcsolat nem két-három évre szól, hanem egy életre. A “nem ezt a gyereket, nem ilyet akartam” hamar láthatóvá válik. Kettejük kapcsolatáról néhány mozzanat, szó, gesztus, mimika, hanglejtés is árulkodik arról, hogy mennyire “befogadott ember” a saját családjában a kicsi. Mi pedig az óvodában sok esetben kompenzáljuk azt a szülői szeretetet, törődést, amelynek otthon töredékét kapja a gyermek. De vajon elég lesz-e ez arra az időkre, amikor már ők válnak szülőkké?