Dilemma a halottak napja körül. Meséljünk-e a kisgyermeknek erről, vagy sem?

Minden begyűrűzik a gyermekek világába. A jó és a rossz egyaránt szerepet, helyet kap az ő kis életükben is, ha szeretnénk, ha nem, akkor is. Minden családban vannak “veszteségek”. Betegség, halál sajnos bármelyik családban előfordulhat. Hogy mennyire őrizzük meg a gyermeket a negatív érzelmektől, a keserves, fájó pillanatoktól, azok felelevenítésétől, arra nincs recept.

A jóérzésű szülő minden rossz látványtól, hangtól, eseménytől meg szeretné óvni gyermekét, ami lehetetlen. Nem tehetjük “kapszulába a kicsit, hogy csak akkor vegyük ki belőle, ha süt a nap, hiszen sajnos szokott esni is és a szél is fúj. Ha elzárjuk előlük a valóságot, akkor is, ha az nem vidám, hogyan akarunk a problémákra érzékenyen reagáló embert faragni?

A legnagyobb probléma a közöny. Drága elhunyt hozzátartozóinkról mesélni nem csak ilyenkor, a “napján” kell, hanem bármikor, amikor eszünkbe jut egy-egy szituációban elköltözött szerettünk. Hogy milyen ember volt, hogyan és mit szeretett csinálni, fényképeket nézegetni, s közben elrévedezni az együtt töltött szép pillanatokon. Megismertetni őt a gyermekkel, közelebb hozni hozzá, hiszen az ő része is a kicsi.

A gyász az idő múlásával enyhül, de megőrizve emlékezetünkben a szép időket, mesélve azokról talán nem merülnek feledésbe azok sem, akik ugyanúgy éltek, szerettek, gyermeket neveltek, küzdöttek, feladtak, harcoltak, örültek, mint mi. Ne fordítsuk el a gyermek fejét, ha tolókocsit lát, vagy testi, szellemi fogyatékkal élőt, hiszen ők is itt élnek közöttünk. A gyermek szintjén meg lehet magyarázni mindent úgy, hogy az ne jelentsen neki semmiféle traumát.

Lehet, hogy  éppen  a meg nem beszélt, nagy burok övezte családi titkok nehezednek a lelkére ólomsúllyal, mellyel egyedül nem képes megbirkózni. Az alaptézis ismerete, miszerint minden élő egyszer meghal, nekik is jár véleményem szerint. Ennek tudatában értékeljük az együtt töltött pillanatokat gyermekeinkkel, és töltsük meg szeretettel, tartalommal azokat!