Hol volt, hol nem volt, de az én nagyapám látta, hogy volt egyszer egy öreg fa. Olyan öreg volt, hogy a törzsét tíz gyerek sem bírta átölelni. Ennek az öreg fának volt tizenkét ága. Az elsőt Januárnak hívták. Olyan kis fázós ágacska volt, folyton didergett, mert vastag dér és hó borította. Alig bírta tartani a nagy súlyt magán. A testvére Február, közvetlenül mellette – majdnem belenőve Januárba – nyújtózkodott ki az öreg törzsből. Februáron zúzmarák csillogtak, amikor néha megcsillant rajta egy-egy kis eltévedt napsugár, szinte vakított a csillogása. A csipkés zúzmaramintáktól pont úgy nézett ki, mint nagymama ünnepi abrosza, amit csak akkor terített az asztalra, amikor az unokái megjöttek.
Mellettük himbálózott a nagy szélben Március. Szerette a szelet és a sok esőt, időnként a havat rázta le magáról, de azt is vidáman tette. Mindig mosolygott két téli testvérén, Januáron és februáron, mert ők nagyon fázósak voltak.
Április büszkén mutogatta rügyecskéit, erősen tartotta azokat a szélben és az esőben is, le ne pottyanjanak véletlenül róla. Mellette szorosan Május mosolygott. Nagyokat sóhajtva bontogatta ki szirmaiból a leveleket és a virágokat, amiket olykor a szél átfújt a szomszéd kertbe is. Június mindig mosolygott. Még a hirtelen feltámadt viharok sem vették el a jókedvét. Bőségesen megrakta ágait mindenféle gyümölccsel. Olyan súlyt cipelt magán, majdnem letört az az ágacska. Július kapaszkodott igazán erősen az öreg fa törzséhez, mert annyi gyümölcs volt rajta, amennyit el sem tudtok képzelni! A gyerekek vígan ugrándoztak, hogy elkapják a finom ízletes gyümölcsöket.
Augusztus bölcs nyugalommal nézte testvérkéit. A nagy forróságban óriásira növesztett levelekkel próbált árnyákba húzódni, adott belőle testvéreinek is bőven. Szeptember kíváncsian nyúlt ki a kerítésen, ágával majdnem levette az óvodába és az iskolába induló gyerekek fejéről a sapkát! Október már maga fölé tartott esernyővel állt, hiszen bármikor nyakon önthette egy-egy kiadós eső. Boldogan integetett a mezőkre, gyümölcsösökbe siető embereknek, akik mind azon fáradoztak, hogy télen is legyen alma a kamrában, zöldségféle a pincében, kukorica az állatoknak.
November komoly tekintettel állta a hideget, a szelet. Készült már a hóesésre is, de azt ugyan hiába várta, mert azt csak a nagy testvére December hozta meg. Ő mutatta az utat a Mikulás bácsinak, hol vannak a gyerekek, akik már nagyon várják. Sok kisgyerek levelét küldte el Jézuskának, akit mindig December köszöntött.
Tudjátok mitől volt igazán különleges ez a fa? Attól, hogy a tizenkét ágacska esténként összecsavarodott, pont úgy, ahogy az igazi jó testvérek ölelik meg egymást. A Július és az Augusztus melegítette a fázós téli ágacskákat a legjobban, de minden ág pont annyira ölelte a testvérét, hogy azok éjszaka meg ne fázzanak. Az öreg fa ilyenkor büszkén mutatta a szomszéd kertben álldogáló fának a gyermekeit: lám-lám, milyen jó, hogy így szeretik egymást!
A szomszéd kert fáján pedig minden ág külön-külön didergett. Meg nem fogták volna egymás kezét, inkább még odébb húzódtak, ne is érjenek egymáshoz. Egy napon azonban azt kérdezte a szomszéd kertben álló fa: mondd, te hogyan neveltél ilyen szerető testvéreket? Mire az öreg fa csak ennyit válaszolt: mindig úgy vigyáztam amikor nőttek, hogy elérjék egymást, sose maradjanak el egymástól messzire. Hiszen ha messze kerülnének egymástól, nem tudnának segíteni a bajba jutott testvérükön.
A szomszéd fa csak szomorúan bólintott. Tudta, hogy az ő ágai már soha nem érhetik el egymást, mert mind csak a maga útját járta, nőtt fölfelé az ég felé, de a testvéreivel nem törődött. Ismét kérdezte az öreg fát: – mondd, nekem már soha nem érhetik el egymást az ágaim? Mire az öreg fa így válaszolt: – próbálj lejjebb hajolni hozzájuk, hátha akkor összeérnek! – Tudjátok, mi történt? A szomszéd fa ágai is összekapaszkodtak, pont úgy, mint az öreg fa gyermekei, és boldogan integettek egymásnak. Hiszitek, nem hiszitek, ez történt. A nagyapám nekem mindig igazat mondott!