Nem tudom, ti hogy vagytok vele,

de szerintem nincs még egy ilyen elnőiesedett szakma a világon, mint az óvodapedagógusi. Komoly férfiúi véleményeket az élet dolgairól utoljára, nagy közösségben az általános iskolában hallottam. (Mondjuk az ebihalakról, parittyákról néha elcsíptem értékes eszmefuttatásokat tőlük.)  Bár akkor meg mi lányok különvonultunk heherészni, a fiúk meg “bénázni”.

Az óvónőképző szakközépiskolában is, a híres Budaiban Nagykállóban (ahogy a neve is mutatja), erősen legények híján voltunk. Aztán az óvónőképző főiskolán Hajdúböszörményben sem tolongtak a fiúk előadásokon (csak esténként).

Aztán megcsináltunk néhányan pár szakvizsgás képzést (én háromszor mentem vissza Böszörménybe, na, nem bukás miatt :), jó volt! Friss papírjainkkal aztán bekopogtattunk valamelyik oviba, hogy kérem szépen, én itt szeretnék megöregedni. Lehet? Szabad? És persze senki nem számolt azzal, hogy csak jobb agyféltekékkel kell kommunikálni, racionalitást hordozó bal féltekében  kizárólag a fűtő-karbantartó bácsi személyében örvendhetünk.

Minden döntést nők hoznak, nők irányítanak, nők hajtanak végre. (Fenntartót nem ér ide számolni, mert vele nem vagyunk napi kapcsolatban “közlegény” szinten.) Hát csodálkozunk, hogy a kisfiúk festett körömmel jönnek oviba? Sehol nem láttak példát életük első intézményes rendszerében férfiaktól viselkedésre, gondolkodásmódra, öltözködésre, véleményalkotásra, konfliktuskezelésre napi nyolc órában.  A mai gyerekeknek különösen hasznára válna, ha férfiember is nevelhetné őket hivatásszerűen. De nekünk sem lenne rossz tapasztalatot cserélni egy teljesen másképp gondolkodó fejjel. Ki tudja? Még az is lehet, hogy igazuk lenne egy-két dologban. (Na jó, csak egyben!) 😀