Alapjában véve ez egy nagyon szép dolog. Szép azért, mert a gyerekek megtapasztalhatják, hogy vannak olyan társaik, akik valamiben másak, mint ők. Ez a tapasztalás pedig nem elbeszélés útján szerezhető meg igazán, hanem az együttélésben, a közösségi létben. A gyerekek végtelen rugalmassága és elfogadókészsége páratlan. Sok esetben tanulhatnánk tőlük, hogyan küzdik le akár a kommunikációs akadályokat egy nem beszélő autista gyermekkel, hogyan tanulják meg a PECS kártyás módszert pár nap alatt azért, hogy meg tudják magukat értetni, hogyan vonják be társukat a játékba.

Toleránsak tudnak lenni abban is, hogy a bármiféle zavarban szenvedő társuk éppen hangulat ingadozásából fakadóan milyen kedvében érkezik az oviba. Arra kértem őket, hogy legyenek figyelmesek ezekkel a gyerekekkel, és játszanak körültekintően mellettük, mert bizony néha előfordul, hogy társai, esetleg önmaga ellen fordul az integrált gyermek. Megértik, ha a gyógypedagógus külön kiviszi a fejlesztőbe foglalkoztatni, megértik, ha csak egyedül őt tudom az ölembe venni, és hosszabb időn keresztül nyugtatni. Általában beválik, ha a felhúzós kis zenélő dobozt hallgatjuk, hiszen annak megnyugtató hatása van. A dúdolás, a simogatás, valamilyen közös játéktevékenység (csak ketten!), egy régóta áhított Kinder figura, egy kis tea vagy pár korty víz mindig megnyugtatóan hat. És a gyerekek megértik, hogy most vele kell foglalkoznom, míg megnyugszik.

Sajnos a szakember ellátottság országos szinten nem megoldott. Ezekhez a gyerekekhez állandóan kellene egy segítő munkatárs, nem csak a fejlesztések idejére. Nagy szívfájdalmam, hogy annak idején nem építették bele az óvóképzésbe az efféle problémákkal küzdő  gyerekek nevelésének tudományát, vagy csak érintőlegesen, így önképzés során, egymástól ellesett parktikákkal, ill. a saját, nem mindig sima úton szerzett tapasztalatainkból építkezhetünk.

Nehézsége az integrációnak a magas csoportlétszám, mely óriási figyelemmegosztást kíván meg az óvodapedagógustól, valamint a leleményességének és toleranciájának csúcsra járatását. Mert bár mindenki profitálhat a csoportban abból, hogy együtt élhetnek különféle területeken sérült vagy akadályozott társaikkal, azonban a felelősség az óvó néni részéről meghatványozódik ebben a  helyzetben.

Az igazságosság törvénye pedig azt diktálja, hogy a többi gyerek érdekei és jogai sem szenvedhetnek csorbát azért, mert több  integrált gyerek van egy csoportban. Az ő fejlesztésük, a vidám, meghitt légkör biztosítása sokszor lehetetlen, amikor épp dühkitörése van társuknak. Nagyon kellemetlen a szülőket arról tájékoztatni esetenként, hogy bántalmazták gyermeküket, és annak sajnos látható nyoma is van… Mert bár igyekszünk minden pillanatban résen lenni, sajnos előfordulnak ilyen esetek. Szerencsére elenyésző számban, ezért az óvónőkre jellemző hittel és elszántsággal mondom, hogy soha nem adjuk fel! Legalábbis addig, amíg nem történik ez ügyben is valami okos döntés országos szinten. Első körben megelégednénk az alacsonyabb létszámú csoportokkal is, valamint ha nem korlátoznák le a pedagógiai asszisztensek számát, ami jelenleg három csoportonként egy főt jelent.