Azt, amelyik folyton kérdez,

be nem áll a szája,

kíváncsian várja válaszom

és nyitott a nagy világra.

Azt, amelyik durcásan félre vonul,

Isten tudja csak az ő nagy baját,

ha hívom, azzal csak elriasztom,

némán simogatom szép haját.

 

Azt, amelyik sose kérdez,

mert szemében ott a félelem,

korán megtanulta az élettől:

ne szólj szám, nem fáj fejem.

 

Azt, amelyik a fára mászva

kiabál kétségbeesetten nekem,

mert tudja jól, ha bajban van,

mindig ott van a két kezem.

 

Azt, akit alig lehet észrevenni,

halkan szól, így csak éppen az hallja,

kinek nyitva van a füle

minden kis csilingelő hangra.

 

Azt, akinek fekete a körme alja,

és lyukas, szakadt a nadrágja,

és azt, aki mindig tiszta és illatos,

akinek a ruhája mindig divatos.

 

Azt, amelyik épp csak megszületett,

máris szétvált a családja,

anyát, apát együtt óhajtja,

de csak ünnepnapokon látja.

 

Azt, amelyik tele hassal érkezik,

és egészséges a vacsorája,

és azt, akinek naponta

az oviban van először ennivalója.

 

Azt, akire folyton veszekszenek

és kiabálva mondják ki a nevét,

és azt, aki minden nap mesével

és jó éjt puszival csukja le szemét.

 

Azt, aki folyton nyargalászik

és csillapítani szinte lehetetlen,

és azt, aki csendben üldögél

egy babával a kezében.

 

S hogy hogyan fér a szívünkbe,

ennyi sok kisgyerek,

erre egyszerű a magyarázat:

a szívünk egy rengeteg.

 

Minden gyermek kis csemete,

aggatunk rá okosat, kedveset,

hát ezért fér el az óvónők szívében

ennyi sok gyermekszeretet.