Egy hónappal ezelőtt, amikor is a szabadság-láz tűzbe hozott,

vagyis nagy forróság lévén kivittem a napernyőt dobozában a terasz sarkába, hogy majd célszerűen használjuk az eszközt amikor úgy gondoljuk, de nem így történt. Arra lettem figyelmes, hogy egy roppant igyekvő rozsdafarkú pár fészket kezd építeni a doboz tetejére. Olyan szorgalmasak voltak, hogy két nap alatt elkészültek az otthonteremtéssel. Nem törődve CSOK-kal, jövedelemmel, időjárással, ők végigvitték a tervüket. Végtelenül odaadó szerelmük tojásait számolgattam elképedve, miután sikerült egy szelfibottal lencsevégre kapni a fészek tartalmát, és még akkor nem is tudtam, hogy nem 4, hanem 5 kis élet sarjadzik az én napernyőm dobozának a tetején. Hogy fér egy ilyen kis madárkába ennyi tojás (Ornitológusok kíméljenek!)?

A hűséges költést követően, a baromi meleg teraszon végül elkezdett csipogni az első kis fióka. Úgy vártam, mint egy kisgyerek a karácsonyi ajándékot. Aztán jöttek a többiek is, talán 1-2 nap különbséggel születtek meg a hugicák és az öcsikék. A hűséges házaspár pedig rendületlenül hordta a kaját a csőrében, dacolva széllel, esővel, forrósággal. Csodáltam őket a kitartásukért. Vajon mi motiválta őket erre a “madár feletti” teljesítményre? Hiszen amikor megközelítették a fészket, csak hangos sipítozást és 5 üres csőrt láttak, de szorgalmasan, egészen sötétedésig dolgoztak fiókáik etetésén. Annyian voltak, hogy kikelésük után már egyik szülő sem aludt a fészekben, de a közeli diófáról mindig repülésre készen álltak, és figyelték a kis utódokat. Amikor a “shongoku” hajukat felváltotta a szép tollazat, ismét szerettem volna egy szelfibotos képet róluk. Életem párja felemelte a botot, és abban a pillanatban huss!, kettő kirepült. Én azt hittem, hogy majd itt fognak totyogni a teraszon, amíg megtanulnak repülni, de ezek egyből tudnak! Pedig nem is gyakorolták. Vagy csak én nem láttam, bár a szokottnál az utóbbi időben sokkal több időt töltöttem a teraszon. Aztán másnap elrepültek mind. Még esténként hallom a legkisebbet, ahogy azon a jellegzetes kattogó, fura hanggal és csipogással hívja a szülőket, akik a búvóhelyén is rendre megetetik.

Valamiért olyan jó lenne párhuzamot vonni a mai magyar családokkal és ezzel a rozsdafarkú párral, de kevés hasonlóságot látok. Minden gyermeket tervező és nevelő pár tanulhatna tőlük egy rakás olyan értékes tulajdonságot, amelyeknek egyre inkább híján vagyunk. Pedig milyen kicsi teremtmények, és mégis mekkora a szívük! Egy fiókáról se mondtak volna le csak azért, mert fáradtak, vagy mert “nem olyanok a körülmények”. Tanulhatnánk tőlük.

Ui: Bár üres a fészek, azért még pár napig nem használjuk a napernyőt, ha netán hazalátogatnának véletlenül… szerencsére itt kattognak a kertben, úgy hallom.