Nyár van. Örülnünk kéne. A szabadságnak, ha van, a feltöltődés idejének, ha marad.

Sokáig tépelődtem azon, hogy egyáltalán érdemes-e tollat ragadnom, hiszen már a csapból is az folyik, hogy milyen változásokkal kell szembenéznünk, és én csak kapkodom a fejem és próbálom értelmezni a sokszor felfoghatatlant. Rendezzük be a nagycsoportot kis iskolának, tanuljuk meg a 9. kompetenciát, amit a gugli még nem ismer, engedjük 6 évesen el a drága, beszédhibás, mindenért sírva fakadó, a szerteszét figyelmű, rajzolni utáló, nemarraválaszolok és azt sem érti senki gyermekeinket is iskolába. Kedveszegett pedagógusok sorra dobják be a törülközőt, vagy épp győzedelmes zászlók alatt vonulnak ki a ringből a jobb JOB reményében. Mi, akik maradunk, ezt a nyarat akár nyaraltunk, akár nem, gondolatban, és valóságban is,  az óvodában töltöttük. Mi lesz szeptembertől? Mi lesz velünk és a ránk bízott gyermekekkel? Na, nem mintha félteném a fajtánkat, hiszen mindenből mindent IS bármikor csinálunk, de azért aggasztanak ezek a dolgok. Mai újabb hír, hogy a gyakornoki idő 1 év lesz, igaz, csak Pedagógusok vonatkozásában olvastam, ami a köznyelvben a tanítókat, tanárokat jelenti, mi CSAK óvó nénik vagyunk. Kifordul a világ a négy sarkából, a szülők ingerültek, a gyermekek hisztisek, a nagyszülők még dolgoznak, a diákok nem tanulnak, a fiatalok semmi erőbedobásért cserébe mindent de azonnal szeretnének.

Lehet, hogy nekem kéne szemüveget cserélni? Valahol ottfelejtettem a rózsaszínt, küldje már utánam valaki, aki megtalálta! Köszi