Régen, valamikor úgy 45 évvel ezelőtt nagymamámmal botorkáltunk a sírok között. Nagyon fáztam, a kabátom erősen huzatos volt, és a kedvem tökéletesen alliterált a halottak napjához.
Nem voltak abban a temetőben márvány kupolás sírhelyek, hatalmas fejfák sem hirdették az elhunyt nevét és az utókornak szánt magvas gondolatokat. A hatalmas síkságon csak ennek a temetőnek találtak egy kisebb dombot, mintha ez lett volna a hely egyetlen ékessége, amire települt.
Nagymamám a kisfia sírját kereste, akit 7 hónapos korában veszített el. Azt mondta, hogy
csak egy árny suhant végig a szobán, valami fehér árnyék, és akkor az ölében tartott kis
Miklóska visszaadta lelkét teremtőjének…, és mosolygott utoljára.
Sorra próbáltuk a neveket olvasni a kis fejfákon, amit az idő még nem kezdett ki annyira,
hogy valamiféle nevet el lehetett olvasni rajta. Nagymamám nagyon kemény asszony volt,
ritkán láttam sírni, de akkor nem tudta a könnyeit elrejteni előlem. Én próbáltam bíztatni,
hogy biztosan megtaláljuk, ne legyen szomorú, és akkor előtörtek belőle a keserves évek
okozta fájdalmak. Nagyapám a fronton harcolt, mikor vele ezek a szörnyű dolgok
megtörténtek. Még levelet sem tudtak váltani, amiben leírhatta volna mérhetetlen veszteségét, tudatni sem tudta a szörnyű hírt élete párjával.
Csak mentünk a gazos sírok között és egyre csak kerestünk, de hiába. A kertünkből szedett krizantémra rágémberedtek az ujjaink, a 20 fillérért vásárolt gyertya a zsebemben lapult. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem fogjuk megtalálni a sírt, mert semmi rendszert nem véltünk felfedezni a temetkezésben. Abban az időben nem ástak új sírt egy kis csecsemőnek, hanem valamelyik felmenőjéhez temették. Így történt ez a kis Miklóskával is. Valakivel együtt nyugodott ott, a gazdátlan sírok egyikében.
Amikor már vagy háromszor körbejártuk a hatalmas területet, nagymamám megállt egy
teljesen lekopott fejfa előtt, és azt mondta:
– Ez lesz az! János bátyja és Irma nénje mellé temettük.
A költözés miatt nem tudott ellátogatni a sírhoz lovasszekérrel, ezért nem emlékszik rá, hol fekszik pontosan a kisfia.
-De mindegy is! – mondta.

A virágot némán letettük a fejfához, elgémberedett ujjainkat
összefűzve imádkozni kezdtünk. Én nagyon hamar befejeztem a Miatyánkot, remélve, hogy ő is így tesz, a nagy hidegre való tekintettel. Kérlelve néztem rá, hogy lassan indulhatnánk, mire a szemével intett némán: még az Üdvözlégyet el sem mondtuk. Pironkodva folytattam az imádkozást, és furcsa módon, nem fáztam már annyira. Bár a szél süvített a kabátomon át, a sapkám sem akart a fejemen maradni, nagyikám a kendőjét is szorosabbra fogta. Mindketten tudtuk, hogy nem találtuk meg a helyét a Földön annak, amit kerestünk, de a szívünkben igen.
És talán a kis Miklóska azóta is mosolyog odafenn balga tévedésünkön…