Halottak napja. Néma sírokon beszédes díszek, hivalkodó mécsesek hirdetik, hogy most azokat ünnepeljük, aki átköltöztek a másik világba. Ez egy bűnbánással is felérő ünnep, mert ilyenkor a jó érzésű emberek magukba szállnak, hogy megtettek-e mindent az elhunytért, amíg még élt. Vittek-e virágot neki akkor, amikor még meg tudta volna illatozni, vagy gyönyörködni tudott volna benne? 

Sokan lelkifurdalásból, hogy egész évben, vagy évek óta nem látogattak el szerettük sírjához, ilyenkor próbálják kompenzálni mulasztásukat. 

-Mit szólnak majd, ha…? -kérdések néma válaszára a temetők kinézete adja meg a választ ilyenkor. Emberek mérhetetlen sok pénzt költenek a sírokra, a díszekre, mécsesekre, sokan egész évben pedig elfelejtik, hol nyugszik a kedves, az odaadó, a kötekedő, a szeretett, vagy a kiállhatatlan néhai hozzátartozó. (De halottról jót, vagy semmit!) Tisztelet azoknak, akik a távolság miatt nem tudják gondozni szeretteik sírját. Mutatjuk a világnak, hogy mennyire szerettük őket. Mert a szomszéd sírján már rég ott díszeleg a drága holmi, le ne maradjunk, ezért még nagyobbat, szebbet, díszesebbet  szerzünk be. Pedig nekik már teljesen mindegy. 

A magunk lelkét rakjuk rendbe a sírokon.

Sok esetben a  külvilágnak, és nem a szerettünknek akarunk megfelelni. A rengeteg mécses lángja a szívünkben kell, hogy égjen, amikor emlékezünk. Ápoljuk a sírt, a hagyományt, de az igazi emlékezés belül kell, hogy megtörténjen. Amit nem láthat senki. Amikor elsóhajtunk  egy imát, csak úgy elmorzsolunk a szemünk sarkában egy könnyet, vagy engedjük annak mérhetetlen folyását arcunkon, mert olyan élesen hasít belénk az elköltözött lény utáni űrben hagyott fájdalom. Amikor szavakkal nem tudjuk leírni, érzéseinket, csak néma sóhajjal botorkálunk a sírok között, vagy a meggyújtottt mécses ágaskodó lángjában homályosodik el tekintetünk, és megöleljük a még itt maradottakat. És gondolatban azok lelkét is, akikért a mécsest meggyújtottuk… Nyugodjanak békében!