Elcsendesültek az ovik, 

megálltak a hinták, legfeljebb csak a szél lendíti őket. Nincs most hangos gyerekkacagás az udvaron, pedig Sándor, József, Benedek idén kitettek magukért. Néhány óvodában ügyeleti rendszerben fogadjuk a gyermekeket, de azok az önfeledt napok elmúltak. Legalábbis egy időre. Most újratervezés van. Több ovi online üzemmódban igyekszik a kapcsolatot fenntartani a szülőkkel, gyerekekkel. Az IKT-t kimaxolva minden lelkes óvó néni bújja a netet, honnan, hogyan tudná átadni a gyerekeinek azokat, amiket betervezett. Csak hiányzik belőle a személyes varázs, amit ebben a formában képtelenség átadni. Hiszen Pistike nem ülhet az ölünkbe, amíg mesélünk…

Az ovi varázslatos hely volt idáig, most üresen kongó gyereksziget. Álmosan nyújtózkodva kémleli, hogy mikor csendül fel az első kis hang, mikor hallhatja újból a kis lépteket, amelyek olyan kedvesek füleinek. A díszek magányosan lógnak, senki nem gyönyörködik bennük, a gyerekmunkák a falon még jelzik, hogy nemrég itt nagy ünnepre készültek a gyerekek, március 15-re. A felnőttekben ott van a kétely, vajon mikor kezdhetjük újra az ovis életet? Vajon ott lesz-e mindenki, aki eddig körül vett minket? Mindenféle tanácsokat olvasunk, hogyan vészelhetjük át ezt az óriási világjárványt.

Több szempontból is történelmet írunk. Megértünk már sok változtatást ovis berkeken belül, megértünk egy ezredfordulót, és még ki tudja, mennyi mindenen át kell mennünk? Nehéz, mondhatni szorult helyzetünkben is próbálunk optimisták maradni, hogy családunk, rokonaink, ismerőseink, munkatársaink, gyermekeink és családjaik és mindenki   túléli a következő heteket, talán hónapokat.

Adja Isten, hogy így legyen! Vigyázzatok magatokra és egymásra!